Olyan jó Tanzannak és mindenkinek, aki saját lényéből fakadóan teljesen egyszerűen leteszi a múlt sérelmeit, megbántásait, fájdalmait. Tényleg van ilyen? Vagy csak tanulással, az idő előre haladtával, és segítséggel elsajátítjuk a trükköket szép lassan, hogy hogyan is kell ezt?
„Egy taoista legenda szerint két szerzetes, Tanzan és Ekido vándorlásuk során egy megduzzadt, sarat hömpölyögtető, széles patakhoz értek. A partján egy szép lány tétovázott, szemmel láthatóan a kimonóját féltette. Tanzan a karjába emelte a lányt, és átvitte a patakon. Öt óra elteltével, amikor már esti nyugovóra tértek, Ekido kifakadt: „- Miért vitted azt a lányt a karjaidban, magadhoz ölelve? Nekünk szerzeteseknek tilos ilyet tennünk.
-Azt a lányt én már órák óta letettem – felelte Tanzan. – Te még mindig cipeled?” (Ingovány- A rejtőzködő lélek keresése, Popper Péter,46-47)
Olyan jó Tanzannak és mindenkinek, aki saját lényéből fakadóan teljesen egyszerűen leteszi a múlt sérelmeit, megbántásait, fájdalmait. Tényleg van ilyen? Vagy csak tanulással, az idő előre haladtával, és segítséggel elsajátítjuk a trükköket szép lassan, hogy hogyan is kell ezt? A legenda szerint két szerzetesről van szó, de mi van velünk egyszerű „földi halandókkal?” Történik valami, persze valami rosszra gondolok és az van, akinek hatalmas gondot jelent, hetekig akár évekig a probléma foglyává válik, másoknak pedig egy látszólag egyszerű vállrándítással az ügy lezárva, sőt hiszem, hogy sokaknak megy és „Tanzanként” képesek működni. Nos, mi a helyzet,, ha nem? Ha szó szerint annyira képesek vagyunk belemerülni és úszkálni egy nehéz témában, egy lelki fájdalomban, hogy az megbénít, a gondolataink folyamatosan azon téma körül járnak és nem látjuk a kiutat, mert nem a kiút keresésén adjuk az energiákat, hanem rabként tapicskolunk a helyzetben. Lehet, hogy ezt a helyzetet mi teremtettük elő, de az is lehet, hogy ezt csak dobta a gép. Azaz ezzel, hogy honnan ered a dolog, most nem is foglalkoznék .Ha maga az ember napról napra teret ad újra és újra ennek a fájó sérelemnek, akkor valóban rabjává válik, de kettős ez, mert hiszen van is mivel foglalkozni, és jobb napokon ez a probléma vagy annak megoldása és a megoldások keresése lehet energiákat adó és lelkesítő. Rosszabb napokon jön az önmarcangolás, az önhibáztatás és persze, ha sikerül tiszta pillanatokban szembenézni önmagunkkal akkor láthatjuk, hogy magunk is valóban hibásak lehetünk… Ebból az „Ekido” módból hogyan lehet kilépni? Ha ez hosszú idő óta zajlik bennünk, szerintem a külső segítség hasznos lehet. Vélhetően nem fog leállni a dolog egy varázsütésre, bár ki tudja, bármi megtörténhet, bízhatunk ebben is. Amikor már nagyon fáj, akkor megindulhat a munka, a life coaching nem fürdőzik a múlt részletes eseményeiben és annak elemzésében és nem végez feltáró munkát, a coaching a jelenben lévő helyzettel, azaz elakadással foglalkozik. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben egy hosszú energiarabló folyamat vezetett a jelenbeli cudar állapothoz, akkor azért csak érdemes ránézni a múltra. Persze, hogy igen. Mit tanultál belőle? Milyen felismeréseid vannak? Ez nagyon egyszerűen hangzik, de amikor valaki be van ragadva az ingoványba, akkor aztán kb először semmilyen felismerései nincsenek, joggal kérdezheti, hogy micsoda? Itt szenvedek és te azt kérdezed tőlem mit fejlődtem ebben? Mit tanultam? . Mégis, tuti, hogy mindenből tanulunk, az is lehet, hogy csak egy év vagy évtized múlva jön a felimerés, hogy akkor abból a helyzetből mégis tanulással sétáltam el, csak észre sem vettem.
Mostanában sokat emlegetik, hogy a coachoknak miylen jó, mert csak kérdeznek, nos, ez azért nem egészen így van, az eszköztár ennél azért sokkal-sokkal szélesebb,izgalmasabb, bár tudnunk kell, hogy kérdezni is nagyon nagy kihívás. Csak gondolj bele a saját hétköznapi életedbe, két hasonlónak tűnő kérdés között is mekkora különbség lehet.
Az „Ekido” féle elakadásnál egy rendszerállításos gyakorlat segíthet, bár a coaching egyénre szabott és nem tudhatjuk, hogy az adott pillanatban mi az amit előhúzok a tarsolyomból, mert hiszem, hogy az működhet, de ,ha valaki elkezd dolgozni magán és megengedi magának, hogy ránézzen magára kívülről,ez kisebb-nagyobb felismerésekhez vezethet. Ez a jelenbeli állapot feltérképezése, hol állok én, kik vannak körülöttem, milyen erőforrások vannak és azok rendelkezésemre állnak-e? Felismerem-e, hogy részem van az egészben?