Van egy régi konyhaszekrény, az egyik polcon sok különböző méretű és alakú bögre és csésze üldögél. Némelyek szorosan egymás mellett pihennek vagy inkább egymásban is, hogy ne foglaljanak olyan sok helyet. Sorakoznak, arra várnak, hogy valamikor kikerüljenek a szekrény melegéből és valaki igyon belőlük egy forró csokit vagy egy teát, de többnyire kávét.
Vannak kedvencek, ők sokszor hagyják el a polc nyugalmas szigetét, számtalanszor használatban vannak, suvickolják őket és szeretgetik is, de bizony kopottabbak, fáradtabbak is ez által. Rengeteget látnak, tapasztalnak, néha koccannak másokkal, néha csak szemlélőn pásztázzák a tájat. Szebbek, jobbak vagy épp mintásak? Ki tudja, miért esik egyszer az egyik bögrére a választás és egyszer pedig egy messzi, rég elfeledettre. Tán, aki a hátsó sorban töltődött és pihent, megújult erőkkel áll készen az új kihívásokra, igaz az is lehet, hogy fél egy kissé, mert oly rég nem hagyta már el a kényelmes kis zugot, a biztonságot nyújtó odúját. Ő is figyelt végig, érzékelte ám maga körül a világot, igaz más perspektívából látott dolgokat, valamiért parkoló pályán volt, maga sem tudja miért. Abból a pozícióból más dolgokat érzékelt, külső szemlélő volt, mintha repkedett volna a többiek felett.
Neki is mennie kell, amikor kiveszik, nincs választása, lesz, ami lesz, most épp ő következik. Tudja, hogy valószínű tea kerül bele és azt nem szereti, mert nyomot hagy, elszíneződik majd a belseje és nem lesz tetszetős majd megint egy ideig. Érzi, hogy nehéz lesz őt kimosni és időigényes, el is gondolkodik, hogy mi lesz, ha nem szánják rá az időt és megint hátradobják? Mit tehet? Mindent elkövet, hogy amikor kikerül a nagyvilágba mindenképp csillogjon-villogjon, hátha majd még tovább tündökölhet. Hirtelen elbizonytalanodik, hiszen abból a másik perspektívából látott tündöklőket és elbukókat, látott csorba darabokat és sebzetteket, már másképp néz rájuk. Nem is biztos, hogy csillogna, lehet, hogy maradna vagy másokhoz csatlakozna. Lát egy színes, vidám csészét is, azt érzi, azt sem bánná, ha beletennék abba a csinosba, teljesen rá, úgy, hogy szorosan érintkezzenek. Érzi, hogy annyi mindent adhatna, de kaphatna is onnan.
Kinyílik az ajtó, minden csésze lázba jön, megcsapja őket a lehetséges változás szele, mindenki fénylik a maga módján, van, aki azért, mert menne, van, aki azért, mert azt hiszi, maradhat.
A life coachingban néha mesélünk, vagy egy rövid történetet valami csattanóval vagy kérdés van a történet végén vagy csak nyitott marad a mese és Te a coachee írod tovább a saját történeted. Legfőképp erőt merítesz az út folytatásához, felismerheted épp melyik bögre vagy, vagy éppen ránézhetsz magadra egy másik bögre szemszögéből. Mindez segíthet meglátni, hogy Te hol tartasz, megtalálhatod a kérdésedre a választ, átrendezheted a bögrés szekrényt a felismeréseid alapján. Az is lehet, hogy maradnak a csészék a helyükön és csak elindul valami pici alig észrevehető, de az is lehet, hogy valamelyik bögre akkorát ugrik, hogy kitör a szekrényből, elindul az ismeretlenbe, hatalmas erőkkel folytatja útját a jövő ismeretlenjébe. Sokféle bögre van, sőt csésze is, így megannyi út lehetséges, ha eljött az idő. Olyan is történhet, hogy új polcot kapnak a bögrék, új szekrényt, esetleg poharak vagy tejkiöntők mellé kerülhetnek, sőt előfordulhat, hogy a hátuk mögé kerül egy teljesen ugyanolyan bögre. Van olyan, hogy teljesen ugyanolyan? Mit tehetünk, ha esetleges változás előtt állunk, de nem tudjuk merre van az előre?
Jön a tavasz, már jelzi szél és a napsütés, írjuk a mesénket kedves csészetársaim.